Name day

2024
03 / 28
csütörtök
Ma Gedeon, Johanna napja van
 
+10
°
C

Köztünk vannak még…

„… én csak öt hétig voltam az ávó kaposvári pincéjében, s mindössze nyolc hónapra ítéltek el utána, s azt követően is csak 1956 októberéig voltam munkaszolgálatos, mert a forradalom után ezeket az alakulatokat megszüntették. Mi ez mindahhoz képest, hogy…? Mintegy elnézést kérve, mintha megint az utolsó szó jogán beszélnék, állítottam össze, írtam meg a magam kis történetét. Kérem, nekem csak ennyi: csak mégis ráment az ifjúságom, az életem, mint szinte mindenkié, aki kortársam ezen a tájon”

Bertók László, 1993

2017-ben vehettem át Bertók Lászlótól a Priusz című kötet egy példányát, melynek hátlapján mementóként áll ma is a fenti idézet. „Száműzetésének” helye, ahová sok keserves esztendő után néhány cikkért és versért került, ma a nevét viselő könyvtár Nagyatádon. Kötetei, életműve a polcokon pihen, bölcsessége az áporodott csendben magával húzza ma is az olvasót egy emberibb világba.

Február 25. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Cseppet sem emberi világot idéz ez, bár emberi diktatúra nem létezik. 2002 szeptemberében, éppen húsz évvel ezelőtt avatták Kiss Imréné kezdeményezésére az emléktáblát az egykori nagyatádi deportáltak, akkor volt az 50. évforduló. Hauptman Gyöngyi tanulmányából megtudjuk, hogy még két évtizeddel ezelőtt, az avatáson is arról folyt a szó, hogy „köztünk vannak még”. Nagyatádról 1952. májusában egyetlen éjszaka leforgása alatt 71 személyt, 26 családot deportáltak az Elepen működő munkatáborba az Államvédelmi Hatóság emberei.

„ A beszélgetésünk idején 95 éves interjúalanyom 1952-ben 29 éves fiatalasszony volt, akit férjével, két – 6 és 8 éves – gyermekükkel, és idős apósával együtt deportáltak. Ő így emlékezett vissza az elhurcolás éjszakájára: „Hát éjjel tíz órakor jöttek, fölköltöttek, mondták, hogy fél óra. Na, most félóra alatt az ember szedjen össze mindent, öltöztesse fel a két gyereket. Föl is kell költeni, nehogy frász jöjjön rájuk. Akkor mondtam nekik, hogy elmegyünk máshová lakni, jöttek értünk a katona bácsik. Gyorsan szedjetek, öltözködjetek, szedjétek a ruhátokat, meg a játékot, amit akartok. És akkor elkezdtük összepakolni. Nagy szerencsénk volt, mert volt egy nagy láda a padláson. Valamikor a cérnagyár árusította ki, és abba mindent beledobáltunk. […] Na, most ez érdekes: a kiskatonák elég rendesek voltak. Mondták, hogy lehet, az én szüleimet is viszik, én nem tehetek róla, engem ide küldtek. […] Akkor mondom, egy szem kenyerem nincs.” [Ekkor a katonák megengedték neki, hogy bekopogjon a szomszédba, és a szomszédok szóltak a szülőknek, hogy viszik őket – ők hoztak kenyeret és tejet]. Hát, amit összekapkodott az ember félóra alatt! Hát, volt olyan a Hortobágyon, akinek egy tányérja nem volt. […] Akkor az volt a szerencsém, hogy Taranyból egy évvel előbb már vittek. És akkor mesélték, hogy nem vittek vizet, és egész úton, egész a Hortobágyig nem volt vizük. Erre nekünk volt sok, mert hordtuk az ártéziról [artézi kútról) az ivóvizet. Én három vagy négy kannát gyorsan megtöltöttem vízzel. Nekünk volt vizünk.”

(…)

„És írja alá a papírt. És az édesapám azt mondta, hogy nem írom alá. És mondta a kék ávós, hogy ha nem írja alá, akkor beleeresztek egy sorozatot. Már hogy agyonlövi édesapámat. És azt mondta édes apám, akkor se írom alá. Úgyhogy nem lőtték agyon édesapámat, fölpakoltak az autóra, akkor is elvittek bennünket. Tehát teljesen mindegy. És az én apám az ilyenbe borzasztó konok volt, önfejű volt… Amire büszke vagyok, még így is, ilyen áron is…”

(Részletek Hauptman Gyöngyi „Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk.” Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről c. tanulmányából. http://smmi.hu/publikaciok/2020/15_Hauptman_Gyongyi_267-282_oldal.pdf)

„A szüleimtől tudom, hogy hosszú, több napos volt az út az Alföldig a marhavagonokban, és senki nem tudta, hova visznek minket. Így ők Szibériára gondoltak, és végül is örültek, hogy magyar földön maradhattunk. Néhány gazdának megengedték az ÁVO-sok, hogy zöldséget, élelmet, szerszámokat, sőt még tehenet is hozzon magával a vagonba, amit persze a táborba érkezéskor rögtön elvettek. Mindig hálás leszek a sorstársaknak, akik egy ilyen tehén tejéből juttattak nekünk is, mert Édesanyámnak az éhezéstől elment az anyateje, és így egy rab tehén tejével én is túléltem az utat. Édesanyám mesélte, hogy miután a táborban elkobozták a tehenet, egy kedves néni még hozott nekem egy utolsó üveggel, amit azonban a rendőr földhöz vágott, mert mint mondta, a gyereknek erre már nem lesz szüksége, hisz úgyis itt zsírozza majd meg a földet. De, hála a magyar paraszti tapasztalatnak, a sorstársaink megtanították Édesanyámat a bab héját levenni, így aztán a főtt babpüré lett a táplálkozásom nagy része. Az biztos, hogy a bableves lett egész életemben a kedvenc ételem.” – emlékezett vissza Selmeczy Miklós.

Visszatértükkor – már akit régi községe közelébe engedtek – idegen nyitott ajtót a saját házukban. A „telepesek” gyermekei nem igazán tanulhattak tovább, a gyárakban jó szerencsével talán alkalmazták őket.

Veress Dezső élete, értünk, az utókorért vállalt szolgálata sokak számára ismert. Naplója a Nagyatádi Művelődési Ház és Városi Múzeum gondozásában jelent meg 2005-ben Értetek címmel. Az akkori nagyközség 1944-45 közti történetét jegyzi le. A front árnyékában családjától a közösségért elszakadó Veress Dezső segélyezésre szólított mindenkit, szervezte a kötszer ellátmányt, egyszemélyben ő maga volt a közigazgatás. Veress Dezső óvta és védte a nagyatádiakat akkor, amikor a német és a szovjet hadsereg közé szorult a község. 1952-ben azonban érte is eljött a vonat. Naplóját – mintha jövendőt mondana nekünk, az utókornak – így zárta, amikor újra találkozhatott családjával 1945 áprilisában:

„Mi vár még reánk? Adj, Uram, erőt a jövő elviselésére, a jövő megalapozására, a romok eltakarítására, a munkára, a famíliáért való dolgozásra, s add, hogy együtt lehessünk jó és rossz viszonyok között. Legyen Neked hála mindazért a jóért, amit szétválásunk ideje alatt adtál, hogy megőriztél, megmentettél egymás javára, hogy megóvtad a Családot és a rokon gyerekeket. A sok-sok szenvedést felajánljuk Neked a jövőnkért. Édes jó Anyám! Éreztem a Te segítségedet, hálás gyermeki szívvel gondolok Rád, s kérlek, hogy kezedet tartsd továbbra is Rajtunk.”

Sokan az életükkel fizettek, fagyba száműzték őket, sötét pincékben verték őket halálra… Sokan már nem mondhatják el történetüket.

Fotó: btk.elte.hu